Lenni, vagy nem lenni – Shakespeare, Hamlet monológ (zene: Cesare Morelli)
To be; or not to be; that’s the Question.
Whether’t be nobler in the mind;
to suffer the slings and arrows
of outrageous fortune; or to take arms
against a sea of trouble, and by opposing end them?
To die; to sleep; Noe more.
And by a sleep to say wee end the Heartake,
and the thousand nat’rall shocks the flesh is Heir to,
is a consummation devoutly to be wished.
To die; to sleep. To sleep; perchance to dream;
I, there’s the rubb. For in that sleep of death,
what dreames may come;
when we have shuffled off this mortall Coyle,
must give us Pause. There’s the respect,
that makes Calamity of so long life.
For who would bear, the whipps and scorns of Time,
the Oppresour’s wrong, the poor man’s Contumelys,
the pangs of despis’d Love, the Law’s delays,
the Insolence of office, and the spurns
that patient Meritt of the unworthy takes,
when hee himself might his Quietus make,
with a bare Bodkin? Who would these fardles bear,
to groan and sweat under a weary life,
but that the dread of something after death,
that undiscover’d Country, from whose Borne
no Traveller returns, puzzles the will, and makes us
rather bear, those Ills wee have, than flie
to others that we know not of?
Thus, Conscience makes Cowards of us all;
and thus, the native Hue of Resolution,
is sickly’d o’re with the pale Caste of Thought;
and Enterprizes of greatest Pith and Moment,
with this reguard, their Currents turn awry,
and Loose the name of Action.
A kottakézirat szövegvariánsa
Hogy lenni, vagy inkább nem lenni? Ez a kérdés.
Mi az, mi embervolthoz méltóbb,
viselni tán a vak sors csapásait,
csak tűrni? Vagy inkább fegyvert fogni,
szembeszállni, véget vetni tenger kínnak?
A halál csak alvás — nem más.
És ettől végre nyugszik fájó szívünk,
véget ér az ezer nyűg, mi létünk jussa:
Az elhálás, a nász, mit vágyva vágyni kell.
A halál csak alvás, s az alvás álmot hoz tán.
Jaj! Itt a gond. A halál álma
még mit tartogat?
Levetni, hogyha kell, e porhüvelyt,
megálljt ez mond. Ez az a rettenet,
mitől a kínos földi lét oly hosszan tart.
Az évek kíméletlen, kínzó ostorát,
a zsarnok elnyomást, sok önhitt, pimasz frátert,
a viszonzatlan szerelmet, a jogtiprást,
a hivatali önkényt, s hogy a tisztességre
köpnek, mindezt ki tűrné el,
ha önmagának máris békét adhat?
Csak egy éles tőr kell! Kí tűrne létnyomort,
ki hordana izzadva terhet itt,
hacsak e kín, a rettegés, a félsz
az ismeretlen hontól, ahonnét még
utas meg nem tért, nem fékezi?
Hát így választjuk mind az ismerősebb rosszat,
semmint egy ismeretlen mást.
Lám, gyáva, mert fontolgat az ember,
és a biztos válasz tiszta színét
így mossa szét a szürke ráció,
a büszke s bátor pillanat döntései
így válnak köddé, belőlük így lesz
nagy tett helyett nagy semmi.
fordította: Domján Gábor
Barokk gitár (Vihuela, 5 kórusos barokk gitárként húrozva)
VIHUELA
Romanek Tihamér által 2013-ban épített kópia. A mintául szolgáló hangszer: „Quito vihuela” (Iglesia de la Compañía de Jesús, Quito, Ecuador).
.
A titkosírással írt, kortörténeti értékű naplójáról híres Samuel Pepys, udvari zeneszerzőjével, gitártanárával, Cesare Morellivel zenésíttette meg kedvenc verseit. 51 ilyen mű található a cambridge-i Magdalena College MS 2591 jelzésű kéziratában, köztük Shakespeare híres Hamlet monológja is.
1667-ben még így írt naplójában Pepys a barokk gitárról:
„I there espied Seignor Francisco tuning his Gittar, and Monsieur De Puy with him, who did make him play to me: which he did most admirably, so well I was mightily troubled that all that pains should have been taken upon so bad an instrument.”
„Megláttam ott Francisco urat, aki épp gitárját hangolta, vele Monsieur De Puy, aki őt arra kérte, játsszon nekem valamit. Amit ő meg is tett, oly csodálatosan remekül, hogy kiváltképp zavarba jöttem: hogyan lehet ennyi erőfeszítést fordítani ilyen pocsék egy hangszerre.”
Később, ahogy a király, II. Károly gitározni tanult, divatba jött Angliában is ez az 5 kórusos hangszer, a barokk gitár, s ekkor, 1675-ben állt, az akkor épp Portugáliában élő katolikus Cesare Morelli Samuel Pepys szolgálatába, s került így Angliába. Katolikus volta és hogy nem akart betérni az anglikán egyházba, Pepysnek is komoly problémát okozott. Először 1678-ban száműztek minden katolikust Londontól 30 mérföldnyin túlra. Ekkor Pepys levelek útján tartott kapcsolatot udvari zenészével, aminek köze lehetett ahhoz, hogy nem sokkal később őt magát is bebörtönözték. Csak szabadulása után vehetett néha személyesen gitárleckéket az előírás szerint vidéken tartózkodó, nagyra tartott mesterétől. Különösebb virtuozitásra nemigen tehetett így szert Pepys a barokk gitáron, Morelli 1682-ben hagyta el Angliát.
Az előadásomról:
Nem az autentikus, korhű megszólaltatás volt a célom. Az inkább opera-áriaszerűbb lehetett. A kíséret is bizonnyal kidolgozottabban hangozhatott, ha pl. Morelli játszotta, Pepys meg énekelte a dalt. Több ilyen „hitelesebb” előadású felvétel taláható youtube-on e dalról. Amellett, hogy saját, mai értelmezésemben akartam magyarul megszólaltatni a művet, az is szempontom volt, hogy – amint valószínűleg Pepys is – egyszerű, amatőr gitáros számára könnyen játszható kíséretet tegyek a dal alá. Morelli, Pepys képességeit szem előtt tartva, csak akkordokat, és azok le-, vagy felfele pengetését jelezte a tabulatúrában. Nagyjából ehhez tartottam magam én is.
Angol nyelvű felvételt is készítetten, azt itt lehet meghallgatni.
A fordításomról:
Inkább dalszöveg-parafrázisnak nevezném. Elsődleges szempontom az énekelhetőség volt. A zenei feldolgozás megszabja, hol, mi hangozzon el az eredeti szövegből. Fontos volt ehhez ragaszkodnom, úgy, hogy amennyire csak lehet, megőrizzem az eredeti dallamot, ritmust, és hogy prozódiailag elfogadható megoldások sikeredjenek. (A magyar szavak kb. 30 %-kal hosszabbak az angolnál, Arany János is ezért fordította pl. 37 sorban a 35 soros Hamlet monológot, nekem így elsősorban tömörítenem kellett a mondandót a dallam miatt.) Készült más – nem dalszöveg – parafrázis is. Ehhez előzetes magyarázat kívánkozik, ld. lejjebb a ***-nál.
Személyes jellegű adalékok:
Ezt a fotót itt kedves barátom, Tamás (akinek ezt a lantdalok.hu honlapot is köszönhetem) készítette rólam. Háttérben egyik hangszerem. A művészi fotónak ezt a költőies címet adtam:
Hamlet, az öreg, aki végül megbékélt a sors nyűgével s nyilaival (Arany János után szabadon). Vagy inkább: aki a lehetőségekhez képest ésszerű fegyvert ragadva kiszállt ellenük.
Mért fordítottam, énekeltem föl pont ezt a dalt? Miért Hamlet? Mi közöm hozzá?
Gyerekkoromnak meghatározó élménye volt Shakespeare Hamletje.
1957-ben, vagy 58-ban lehetett, még nem jártam iskolába.
A bérházban, ahol laktunk, nekünk volt először tévénk. Jóapám, hogy valahogy eltartsa a hét gyerekét, mérnöki munkákat vállalt maszekban. Ez, persze, neki is és az őt megbízó állami cégeknek is tiltva volt. Így történt, hogy az a bizonyos üzem, amelynek tán az új szerelőcsarnok-alapozását tervezte (hogy az ötéves tervben kijelölt határidőre meglegyen, s ne bukjon a cég prémiuma, plusz igazgatója), természetben fizetett egy „leselejtezett” tévével. Persze fekete-fehérrel. Hol volt akkor még a színes tévé?
Egyik este a Hamletet adták. Anyukám azt mondta, ez nem gyereknek való, kizavart minket a szobából. Én meg a szoba másik ajtaján, hátulról, titokban bemásztam a zongora alá, onnét néztem végig egy pisszenés nélkül azt a borzalmat, azt az iszonyú káoszt: kísértet, bosszú, értelmetlen halálok, tőr, méregpohár, mindenki mindenkit megöl. Mindez valami számomra érthetetlen mély semmiért. Hát ez az élet!? Mély nyomokat hagyott bennem.
Egyik e-mail címem ma is: hamletazongoraalatt@…
Gyerekkorom óta erre igyekszem felelni: „To be or not…”. A felelős élet, feleletet adó élet. A rendszeres feleletek mikéntje szokást formál. Azt hiszem, a szokás által formálódott válaszaim alakították életemet. Tették értelmessé. Embervolthoz méltóvá. Viszonylag.
Idézetek:
“Assume a virtue, if you have it not.
That monster, custom, who all sense doth eat,
Of habits devil, is angel yet in this,
That to the use of actions fair and good
He likewise gives a frock or livery
That aptly is put on.”
„Mutass erényt, ha nincs is. A szokás –
E szörny, ez ördög, mely öntudatát
Elnyeli tetteinknek – angyal ebben:
Hogy a szép s jó foglalkozásra is
Oly mezt, ruhát ad, mely tággá viselve
Ráillik éppen.”
(ford.: Arany János, Hamlet, 3. felvonás, 4. szín)
És még egy idézet Kurt Vonneguttól, akire amúgy is linkelek lejjebb:
„Pretend to be good always and even God will be fooled.”
„Tettesd, mintha mindig jó lennél és még az Istent is átvered.”
***E-mail levélváltásokból barátokkal:
„Csatolom egy magam számára készül parafrázisomat. Bele se olvass, ha kerülnéd a trágárságot. 18+ot írnék elé, ha valaha kiadnám a kezemből, és nem csak az obszcén szavak miatt: jobb, ha fiatalok nem is sejtik a dagályos nyelvezet miatt, mit adott Hamlet szájába ez a Vili.”
Egy válasz:
“a Parafrázisban a 18+ nem annyira a szavak miatt kell, mint inkább a tartalom miatt, de a tartalom miatt 120+-t kellene írni, illetve az emberi legvégső életidőn túlit, mert a tartalom nagy ámítás, aminek bármilyen életkorban be lehet dőlni…”
Én meg erre:
“A 18+, sőt 120+, plusz a még sőtebb vízszintes 8-assal bár egyetértek – magam is effélét írtam, hogy jobb, ha érthetetlen -, de azért a kérdés is fontos a válasz előtt, hogy valódi lehessen a válasz: Lenni, vagy nem?”
Kurt Vonnegut Hamletet is érintő “irodalomkritikai” előadása:
A videó végkicsengése nekem nagyon pozitív.
És talán ez egyfajta válasz is a kérdésre.
Szokásként kialakítható válasz.
Parafrázis, csak 18+ !
Felvállalni az életet, vagy most rögtön meghalni – ez a kérdés.
Mi tökösebb, tűrni, vagy lázadni?
Ennek a rohadt életnek véget lehet vetni.
A halál csak alvás. Ennyi. Az alvás kivonulás ebből a szar életből. A test elhajítható.
Olyan elélvezés a halál, amire normális embernek vágynia kéne.
A meghalás elalvás. Az alvás meg álommal járhat.
Ez aztán a kibaszás! Milyen álom jön a halál után, amikor leáll a test működése?
Ezért nyomatjuk inkább ezt a kurva hosszú életet.
Egyébként ki a fasz tűrné, hogyan bánik el vele az idő,
ki tűrne kizsákmányolást, bemocskolt szerelmet,
aljas pofátlanságot, jogfosztást, és hogy a tisztességre szarnak,
ha egyszer békét adhat magának öngyilkossággal?
Ki hajtana, gürcölne, izzadna nyögve egy életen át,
ha nem tartana attól a valamitől a halál után,
a talán létező ismeretlen országtól, ahonnét senki sem jött még vissza?
Az efféle agyalások tesznek minket gyávává.
Az egyszerű megoldás belátása ettől kenődik el.
Az ilyen tökölésektől válnak a bátor döntések tett helyett semmivé.
Ettől lesz belőlük csak rinyálás.